Ebéd egy „kis piszkosban”

Szerdán délután kicsit korábban értünk a sulihoz a lányokért, akiknek akkor még bőven tartott a tanítás, így kerestünk egy kis kajáldát, ahol eltölthetjük az időt és - éhes lévén - még ehetünk is.

Találtunk is három ún. „kis piszkos” kifőzde-éttermet a suli melletti utcában. Szemügyre vettük mindhármat, és gyors mérlegelés után a középsőbe ültünk be: ott jó illat volt (ellentétben az egyes számú kifőzdével), és láttuk, hogy saslikot (satay) sütnek. Szintén a hely mellett szólt az az érv is, hogy az egyik iskoláslány is pont ott költötte el ebédjét (felismertük az egyenruhájáról).

A pincérlány hozta egyből az étlapot, ami egyoldalas volt és mondanom sem kell, kizárólag indonéz nyelvű. Mi még nem érteni folyékony indonéz, de cserébe a kislány sem beszélt angolul. Így arra gondoltunk, majd használjuk a három szavas étel szókincsünkből a satayt, esetleg megspékeljük azzal, hogy ayam (csirke) és csak kapunk valamit.

A pincérlány fifikásabb volt: a mögöttünk lévő asztaltól felállított egy fiút, akit megkért, hogy fordítson neki. Így mi simán megrendeltük az ebédünket, sőt, tanultunk két újabb szót: 

sapi – marha

babi – malac. 

A jövőbeni kis piszkos látogatásoknál ezek igen hasznosak lesznek majd!

Az ebédünk elég hamar elkészült, gyorsan megkaptuk a rizst és a satayt, majd a levest... Hoppá, ilyet nem is rendeltünk! Hogy lehet ez? Ekkor esett le, hogy mi észrevétlenül mégis menüt rendeltük, mint ezen a helyen ebédidő környékén mindenki: leves plusz főétel. 

A leves látványra nem volt túl bizalomgerjesztő, de az íze mindent kárpótolt. Azt mondjuk nem értettem, miért kaptunk limeot a marhahúsleveshez, de amikor belenyomtam pár cseppet, tényleg pikánsabb lett. A satayhoz kapott barna szósz – Marci nagy örömére – nem földimogyoró szósz volt, de finom. Hogy végül mi volt, az nem derült ki...