A tanpálya ördögei

Miután a Marci – Kresz vizsga párbaj visszavágója a remélt 1-0-ra végződött, már minden papírunk megvolt, hogy bebocsáttassunk a rutinpályára.

Az időpont egyeztetés körül volt némi kalamajka. Egyrészt sikerült szerdán reggel fél 11-kor felébresztenem a motoros oktatónkat, hogy egyeztessünk. Majd miután megállapodtunk egy szombat hajnali 8 - fél 9-es időpontban, nyomban vissza is hívott, hogy van még neki egy péntek este 7 órája is. Na, ez mindjárt sokkal szimpatikusabb időpont, mint a szombat reggel. Ebben meg is állapodtunk. Majd jött a kérdés, hogy mit szólnánk, ha akkor beírna minket szombat reggelre is és akkor gyorsan le is vizsgáznánk...? A két másodperc hatásszünet alatt gyorsan elhessegettem a WTF-t tartalmazó buborékot a fejem felől és nyugalmat erőltetve magamra átvettük még egyszer, hogy miért is akarunk mi tulajdonképpen motorozni és mi még életünkben nem vezettünk motort, de azt is egy kézen tudjuk megszámolni, hányszor ültünk rajta. Három perces monológom végére ő is úgy döntött jobb, ha mi nem vizsgázunk szombat reggel.

Hamar elérkezett a péntek este 7 óra, a tanpályát is tévesztésmentesen lokalizáltunk. Mondjuk, elsőre nem volt egyértelmű, hogy az elkerített részen kívüli, út melletti füves terület funkcionál parkolóként, így mi a megfelelő lendülettel hajtottunk be a tanpályára és pakoltunk le a közepén egy szabályosan várakozó T-betűt viselő autó mellett. Az egyik oktatóval gyorsan tisztáztuk, hogy kire is várunk, majd kérdésünkre, hogy itt jó helyen állunk-e csak annyit mondott, ő azt javasolja, inkább kint álljunk meg, mert előfordulhat, hogy összetörődik az autónk...

Oktatónk, István is befutott és kerített nekünk felszerelést. Az egyik kötelező motoros kellékkel, a gerincvédővel már évek óta rendelkezünk, csak mi eddig síeléshez használtuk, bár funkciójának megfelelően. Kaptunk még térdvédőt, bukót (kendőt vittünk, hogy a huszonnyolc másik által beleizzadt cucc és a fejbőrünk között legalább egy semleges réteget képezzünk), dzsekit és nem utolsó sorban fejenként egy motort is. A motor istállóban lévő egyéb jószágokhoz képest a mieink elég aprók voltak, de a franc se gondolta, hogy közelről ezek ilyen nagyok. Beöltöztünk és gyorsan végigmentünk a beindítás és az egyéb alapismereteken, pl. ezek nem olyan nehéz motorok, csak 100 kilósak, mit csináljunk, ha elesünk stb. Marci még segített Istvánnak betolni az egyik jószágot, mert lemerítették az aksiját és nem indult magától.

Végül jött az, amiért tulajdonképpen jöttünk és ekkor már titokban rettegtünk: akkor szálljunk fel a géplovakra, indítsuk be őket és usgyi, menjünk egy-két kört.

Az óra végére már keringtünk a tanpálya körül, tudtunk kettesbe felváltani, Marci már az irányjelzőt is kezelte, amikor „sávot váltott”. Maradjunk annyiban, hogy jó óra volt, motorozni nem könnyű (billeg az a dög), de nem adjuk fel, megyünk még!