Hosszú utazás

Néhány soha véget nem érőnek tűnő rohangálós nap után, elérkezett a szerda is. Ez minden héten így van, a kedd után szerda lesz, de ez az augusztus 13-i szerda különleges jelentőséggel bírt. Miért? – kérdezhetné a gyanútlan olvasó. De nem hagyom sokáig magában rágódni, egyből el is mondom: aznap utaztunk vissza Balira!

Drazsé és Évi segítségével a tervezett időben értünk ki Ferihegyre, délután 5 órakor. Utánunk 2 perccel Dóra Kata is befutott. Bár a gépünk csak 8 után szállt fel, sőt, még a check in pultok is csak 6 óra körül nyitottak, mi biztosra akartunk menni, hogy ha kell még valamit pakolni, gondok vannak a súlyokkal, stb, akkor legyen időnk mindenre. Sokat nem kellett pakolni, mert hármunknak volt összesen 90 kilónyi feladható súlya, és a négy zsákunk első pakolásra 95 kg-s lett, reméltük, hogy ez így fel fog menni. Várakozás közben anyukám sajtos pogácsája oldotta a feszültséget.

Mindent bepakoltunk a csomagokba, amiket mi szerettünk volna elhozni (még a botmixeremet is!) és azok a cuccok is befértek, amiket Gyula kért. Külön köszönet Taminak és Böbének, akik július közepén jöttek Balira, hogy a búvár felszerelésünk egy részét, a DAN-os egészségügyi felszerelések nagy részét és egy-két apróságunkat (szumma sacc per kábé 40-45 kg) elhozták magukkal és szintén külön köszönet Áginak és Andinak, akik augusztus 11-én jöttek Balira, hogy a maradék búvár felszerelésünk nagy részét magukkal hozták. Így nekünk tényleg csak minimális búvár felszerelés (ez a súly) és főleg a személyes dolgaink maradtak.

Résen voltunk mindannyian, amikor a 10-es check in pult körül kezdődött a mocorgás, elsőként dobtuk a csomagokat a szalagra (szép ez a többes szám, de valljuk be, Marci pakolta a cuccokat, mi a Katával csak néztük...). Mérés után gyorsan lakatok is kerültek rájuk és miközben szépen bájologtunk a check in-es kissráccal, minden csomagunk csont nélkül bebocsátást nyert a gép gyomrába. Tanulva a januári esetből, még mielőtt eltávolodtunk a check in pultoktól, leellenőriztük, meddig lettek a csomagjaink feladva, szerencsére csak a kívánt célpontig, Kuala Lumpurig és még véletlenül sem tovább... Marci megnyugodott.

Gyors ölelések és búcsúzkodás után átmentünk a security-n, nem vettünk semmit a duty free-ben,majd kis várakozás után átmentünk az útlevél ellenőrzésen is. Ettől a résztől kicsit féltem! Miért? Mert joggal kérdezhette volna meg az útlevélellenőrző, hogy mit keres a Kata, aki kiskorú, két olyan személlyel, akiknek a vezetékneve köszönőviszonyban sincs az ő vezetéknevével. Erre az esetre felkészülve volt nálunk egy két tanús meghatalmazás Kata anyukájától. De szerencsére ilyen kérdés nem hangzott el, így most már én is megnyugodtam.

Eseménytelen repülésünk volt Istanbulig (részemről a nagy részét végigaludtam), majd ott egy röpke háromnegyed órás várakozás után már szálltunk is fel a következő gépünkre. Valószínűleg a nyári csúcsforgalom miatt kicsit túlterhelt a reptér, ez lehet a magyarázata annak, hogy nem a szokásos úton lettünk átterelve a biztonsági ellenőrzésen keresztül a tranzit váróba, hanem egy gyorsított úton, ellenőrzés nélkül máris a csatlakozásainkhoz értünk.

A hosszú járatunk is eseménytelenül telt, a nagy részét ennek az útnak is mindannyian végigaludtuk, csak az etetésekre nyitottuk fel pilláinkat. Simán landoltunk a ködös Kuala Lumpurban.

Gyorsan beléptünk az országba, felkaptuk a csomagjainkat, örömmel konstatáltuk, hogy itt vannak és lelkileg felkészültünk a reptérváltás aktusára. Még szerda reggel beszéltünk Ágival és Andival, akik mondták, hogy van már kisvonat a két kuala lumpuri reptér (KLIA, ahova érkeztünk és LCC, ahonnan indulunk tovább) között, kényelmes, 5 perc alatt átvisz és 6 fillér a jegy. Ez nekünk pont jó lesz! Mint később kiderült, LCC reptér már nincs, átnevezték KLIA 2-re, átépítették az egészet, bámulatos, hogy fél év alatt milyen változtatásokat nyomtak le a malájok.

Kisvonatra fel, csomagokat bedobál, egy megállót utazik, csomagokat kis maláj segítségével kiszed és kiskocsira felpakol, majd a kis maláj iránymutatása alapján célba vesszük a liftet és megyünk a check in pultok felé. Itt a kislány kicsit akadékoskodott, hogy sok a súlyunk, de Marci előrelátó volt és az Air Asia-ra vett még egy 20 kg-os sport felszerelés plusz súlyt. Így már minden simán ment, Marci is teljesen megnyugodott.

Kilométeres sétával elértük a kapunkat, előtte még Katának vettünk csokit, amit az osztálytársainak adhat, sőt, még arra is volt időnk, hogy az összes megmaradt ringitünket egy McDonald's-ban verjük el kaja-gyorssegély gyanánt. Majd ezután egy, az előzőekhez hasonlóan eseménytelen repüléssel végül elértük Balit. 

Mindannyiunknak volt már vízuma, amiket még otthon a konzulátuson kértünk, így gyorsan beállhattunk a beléptető sorba, nem kellett még azzal is időt tölteni, hogy vízumot vegyünk. Mikor ezzel is megvoltunk és hivatalosan beléptünk Indonéziába, még kicsit vártunk a csomagjainkra, aztán már szaladtunk is a kijárat felé (már amennyire ezt a négy nagy csomaggal lehetséges), ahol Gyula várt ránk ezzel az "apró" táblával. :)

Mi integettünk neki, majd elindultunk jobbra, a kijárat felé... Pontosabban januárban még arra volt a kijárat, de közben ezt a repteret is átalakították! Kívülről nézve a jelenetet: megérkezünk, Gyula integet nekünk, mi neki, majd a totál ellentétes irányba elindulunk, erre Gyula kiabál egyet az ő csendes orgánumán, hogy "Maaaaarci", erre minden várakozó fej felé fordul és látva a nagy plakátot, nevetnek egyet és megtapsolják... :)))