A tanpálya ördögei

Miután a Marci – Kresz vizsga párbaj visszavágója a remélt 1-0-ra végződött, már minden papírunk megvolt, hogy bebocsáttassunk a rutinpályára.

Az időpont egyeztetés körül volt némi kalamajka. Egyrészt sikerült szerdán reggel fél 11-kor felébresztenem a motoros oktatónkat, hogy egyeztessünk. Majd miután megállapodtunk egy szombat hajnali 8 - fél 9-es időpontban, nyomban vissza is hívott, hogy van még neki egy péntek este 7 órája is. Na, ez mindjárt sokkal szimpatikusabb időpont, mint a szombat reggel. Ebben meg is állapodtunk. Majd jött a kérdés, hogy mit szólnánk, ha akkor beírna minket szombat reggelre is és akkor gyorsan le is vizsgáznánk...? A két másodperc hatásszünet alatt gyorsan elhessegettem a WTF-t tartalmazó buborékot a fejem felől és nyugalmat erőltetve magamra átvettük még egyszer, hogy miért is akarunk mi tulajdonképpen motorozni és mi még életünkben nem vezettünk motort, de azt is egy kézen tudjuk megszámolni, hányszor ültünk rajta. Három perces monológom végére ő is úgy döntött jobb, ha mi nem vizsgázunk szombat reggel.

Hamar elérkezett a péntek este 7 óra, a tanpályát is tévesztésmentesen lokalizáltunk. Mondjuk, elsőre nem volt egyértelmű, hogy az elkerített részen kívüli, út melletti füves terület funkcionál parkolóként, így mi a megfelelő lendülettel hajtottunk be a tanpályára és pakoltunk le a közepén egy szabályosan várakozó T-betűt viselő autó mellett. Az egyik oktatóval gyorsan tisztáztuk, hogy kire is várunk, majd kérdésünkre, hogy itt jó helyen állunk-e csak annyit mondott, ő azt javasolja, inkább kint álljunk meg, mert előfordulhat, hogy összetörődik az autónk...

Oktatónk, István is befutott és kerített nekünk felszerelést. Az egyik kötelező motoros kellékkel, a gerincvédővel már évek óta rendelkezünk, csak mi eddig síeléshez használtuk, bár funkciójának megfelelően. Kaptunk még térdvédőt, bukót (kendőt vittünk, hogy a huszonnyolc másik által beleizzadt cucc és a fejbőrünk között legalább egy semleges réteget képezzünk), dzsekit és nem utolsó sorban fejenként egy motort is. A motor istállóban lévő egyéb jószágokhoz képest a mieink elég aprók voltak, de a franc se gondolta, hogy közelről ezek ilyen nagyok. Beöltöztünk és gyorsan végigmentünk a beindítás és az egyéb alapismereteken, pl. ezek nem olyan nehéz motorok, csak 100 kilósak, mit csináljunk, ha elesünk stb. Marci még segített Istvánnak betolni az egyik jószágot, mert lemerítették az aksiját és nem indult magától.

Végül jött az, amiért tulajdonképpen jöttünk és ekkor már titokban rettegtünk: akkor szálljunk fel a géplovakra, indítsuk be őket és usgyi, menjünk egy-két kört.

Az óra végére már keringtünk a tanpálya körül, tudtunk kettesbe felváltani, Marci már az irányjelzőt is kezelte, amikor „sávot váltott”. Maradjunk annyiban, hogy jó óra volt, motorozni nem könnyű (billeg az a dög), de nem adjuk fel, megyünk még!

Sínautó és tűzoltó

Autószerelő lányaként – már csak hivatalból is – érdekelnek az autók. Így kaptam az alkalmon, hogy az Oldtimer kiállításról kivételesen nem csak két héttel később szerzek tudomást, hanem két héttel korábban. Gondolkodtam, kit érdekelne ez, kivel lehetne elmenni. Marci közepesen lelkesedett az ötletért, de mondta, ha nem találok senkit, akkor eljön velem. Szerencsére nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogy találjak valakit, aki a vonatokat szereti és talán a régi autók is érdekelnék.

Mivel az illető még kiskorú, egy szülői beleegyezést is be kellett szereznem. Szerencsére a szóbeli beleegyezés elégséges volt és a kérdés elhangzása utáni másodpercben meg is kaptam. Ezután izgatottan vártam az első csak-mi-ketten-a-testvéremmel napot! Ezzel nem voltam egyedül!

Mivel Zsombor nagyon várta már az indulást és nem reggelizett, ezért anyukája megkért, hogy etessem meg, amikor megérkezünk a Vasúttörténeti Parkba. Próbáltál már egy izgatottságtól remegő, mozdonytól mozdonyig szaladó, egy percig meg nem álló hat és fél évest leültetni és megtömni? Hát én még nem. Az első 20 percben mission impossible-nek tűnt a dolog. De aztán Zsombor megoldotta a kérdést: a mozdonyforgatóval akart menni egy kört. Ez miért volt megoldás? Mert megegyeztünk, hogy akár két kört is mehetünk (milyen jó fej nővére van!), ha közben leülünk a szélére és megesszük az anya által csomagolt fincsi szendvicseket. Mi így piknikelünk.

Láttunk sínautót és pöfögő gőzöst; utaztunk a minivasúton, amihez fél órát álltunk sorba, sőt, még el is engedtük az egyiket, mert mi a feketével akartunk utazni. A nap folyamán begyűjtöttem kettő „milyen szép fia van” megjegyzést, ami után halkan megjegyeztem, hogy köszönöm, majd átadom az édesanyjának, én ugyanis a testvére vagyok. A veterán autók végül nem nagyon érdekelték Zsombort, de azért aranyos volt és megnézte velem, bár ez kívülről úgy nézett ki, hogy őrült tempóban végigráncigált engem rajtuk. Csak egy régi katonai ágyúnál álltunk meg, ahol rácsodálkozott, hogy apukánk nekem miért nem magyarázta el kiskoromban azt, hogy hogyan működnek az ágyúk...

Végül megkerestük a terepasztalokat is. Zsom olyan ügyesen vezette az egyik asztalnál a vonatokat, hogy a felügyelő bácsi megmutatta nekünk a külön helyiségben tartott, a közönség által nem látogatható makettasztalt is. Nagyjából 5 négyzetméteres asztal, 6-7 perc alatt megy végig a program és ér vissza minden vonat a helyére, fantasztikus volt.

A kötelező fagyizás után még beöltöztünk tűzoltónak és tüzet oltottunk, majd elindultunk haza. Összességében nagyon jó nap volt!

Marci zseniális tojásrántottája

Ilyen finomságot kap a Cervi reggelire, amikor a férje úgy dönt kényezteti kicsit. Van benne sonka, sajt, pritaminpaprika, egy kis tojás is akad, sőt még hagyma is szokott, de az ma nem volt itthon... Annyira kapós volt, hogy mire észbe kaptunk, hogy le kellene fényképezni, már a fele a bendőkben csücsült...

Már sokan próbálhattátok a Marci féle tojásrántottát, tudjátok miről beszélek! De aki még nem próbálta, annak sem késő, Balin majdnem minden megtalálható hozzá, ez lesz a welcome-reggelitek! ;)

KRESZ vizsga az esélytelenek nyugalmával

Egy korábbi bejegyzésben írtunk arról, hogyan közlekednek a balinézek és valahol azt is megemlítettem, hogy szerény személyem eddig nem sokszor került kapcsolatba a kétkerekű motoros jószággal. Utasként. Vezetőként pedig konkrétan nulla alkalommal. Viszont magas százalékban lehet valószínűsíteni, hogy kint mi is ilyesmi gépsárkányokon fogunk csapatni, ezért úgy döntöttünk, megtanulunk motorozni!

Nem is olyan régen bevezettek egy új jogosítvány kategóriát, B125 a neve, ami egy kiegészítő kategória és olyanoknak találták ki, akiknek már megvan a B-s jogosítványuk. Egyébként csak a 125 ccm alatti motorokat lehet vele vezetni. Ezt pont nekünk találták ki! Annyi módosítással, hogy mi nem a papírra hajtunk, mi motorozni szeretnénk megtanulni.

A motorozni tanulás első és elengedhetetlen feltétele a KRESZ vizsga! Addig nem mehetünk a rutin pályára (sem), amíg ez nincs meg. Az elméleti oktatáson hamar túlestünk, Marci kb 20 percet töltött a teremben, az én jelenlétem már akár a 40 percet is elérte, aláírtuk a papírokat és mehettünk is. Viszont ez alatt a 40 perc alatt hallottam hasznos információkat, tehát mégsem volt teljesen haszontalan időtöltés!

A vizsgánk pedig tegnap, pénteken volt. Semmiben nem hasonlított a 16 évvel ezelőtti papíron tollal töltögetős élményhez… Érintőképernyős monitor, a végén azonnal kiköpi, hogy sikerült-e vagy sem, nem kell a manikűrösömnek munkát generálnom azzal, hogy rágom a körmeimet az eredményre várva…

Felemás siker lett a vége: egy igen - egy nem arányban mentünk át rajta. És ezért ne tessék minket megszólni! Mivel egy pár órát foglalkoztam a tesztek gyakorlásával a héten, bátran állíthatom, hogy a 16 éves jogosítványom rutinjával, az akkor megtanult elmélettel és az azóta felcsipegetett gyakorlattal, olyan simán estem pofára a gyakorlóteszteken, hogy öröm volt nézni. (5-ből 4-en csúnyán nem mentem át..) Nem triviális az biztos!

De mi a vigaszdíja annak a fiúnak, akinek majdnem sikerült a vizsgája és a jutalma annak a lánynak, akinek csak 6 hibapontja volt? Egy romantikus ebéd kettesben! :)

A Fake-Carbonara

Mindenkit megnyugtatok, nem vagyok és terveim szerint nem is leszek gasztroblogger! Akkor honnan ez a fixáció az ételek iránt? Nem tudom. De hiszek abban, hogy jót és finomat enni fontos! És ha már finom / érdekes étellel találkozom, akkor az megérdemli, hogy megemlékezzünk róla.

Legjobb igyekezetünk ellenére is feladtuk Marcival, hogy itthon nagy háztartást vezessünk és minden nap főzzünk. Így csak akkor főzünk, amikor nagyon megkívánunk valamit, vendégeket várunk vagy csak jólesik főzni. A mai alkotás a jólesik és finom kategóriába tartozik, nem mellesleg végül vendégek is akadtak hozzá.

A Fake-Carbonara lényege, hogy fogalmam nincs hogyan készül az igazi... Egyszer ettem valahol, megtetszett és itthon készítettem valami hasonlót. Azt tudom, hogy tojás egy ponton kell bele, de mivel nekem ez a nyers tojás dolog bizarr, nagyon gyorsan kihagytam. Milyen lett a végeredmény? Marcinak ízlett, a vendégeknek ízlett, nekem ízlett. Kell ennél több?

Összeült az ötye

Mivel a barátnőim nem jöttek ki Balira, amíg kint voltam, várnunk kellett a találkozással addig, amíg hazajövök. Mikor ez az akadály elhárult, gyorsan szerveztünk is egy találkozót, hogy megbeszéljünk az élet nagy dolgait.

Még decemberben találtunk egy helyes kis pizzériát a Batthyány téren. Mivel még nem helyeztek hatályba távoltartó végzést velünk szemben, ezt a kedvező helyzetet kihasználva, most is őket tiszteltük meg látogatásunkkal.

A több finomabbnál finomabb pizza közül egyet szeretnék kiemelni: a Bali nevűt! Már csak hivatalból is ezt kellett rendelnem, de nagyon jól választottam: paradicsomszósz, csirkemell, ananász, mozzarella, szárított paradicsom, egyszerűen mennyei! 

Istanbul, ou-ou-oooooo, Istanbul...

Szerencsére nyomtatásban nem mennek át a hangok, így megkímélek mindenkit attól, hogy ezt a dalt most élőben kelljen meghallgatnia tőlem. :)

Kuala Lumpur után még egy megálló válaszott el Budapesttől és Marcitól. 11 óra 11 perc repülés után, ami szerencsére mentes volt minden, de tényleg minden turbulenciától, rázkódástól és széllökéstől (még a szomszédom sem fészkelődött sokat), sikeresen és vajpuhán landoltunk Istanbulban (ez igazi leszállás volt és nem csak megérkezés :) ).

Megelőzve a tömeget, elsők között átmentem a security, beléptem a tranzit paradicsomba és máris bevetettem magam a Starbucksba. Bár szerintem a kávéjuk íze kifejezettem nem jó, ha koffeinmentesen, rizstejjel és mandulasziruppal kérem a latte-t (na ez az, amitől egy igazi kávéimádó a falnak megy), akkor egész iható és még kaptam két órányi wifi jelszót is!

Három óra facebook és online kirakózás után már indult is a gépen Budapest felé. A reptéren pedig Marci várt, széles mosollyal és nagy öleléssel! <3