Megérkezés a nagy házhoz

Már a reptéri fogadtatásunk is fantasztikus volt, de itt még korántsem értek véget a meglepetések! Otthon, amikor befordultunk a kocsibeállóra, Andi nyitotta a kaput, Ági várt minket a beálló végén és a beálló mellett végig két oldalon sok kis gyertya világított, meseszép volt! Nagyon jó volt úgy megérkezni, hogy ennyi barát várt ránk!

Sok minden változatlan maradt a házban, közben mégis rengeteg minden változott. Hat hónapja mentem haza innen, azóta sokkal otthonosabb lett, alakul a belaktuk érzés. Mivel Marci csak akkor látta a házat, amikor még felújítás alatt volt, gyorsan körbeszaladtunk házon belül. Már jócskán éjfél után jártunk, kint nem lett volna értelme körbe szaladni, úgysem látunk semmit...

Az étkezőben az asztal szépen feldíszítve és várt minket a finom tortilla, salátával, desszertnek kockázott papayaval.

A szobánk is várt ránk, már az ágyon volt az előre küldött takarónk, a földön az itt hagyott és előre küldött cipők, a szekrényben szintén az itt hagyott és előre küldött ruhák. 

Hosszú utazás

Néhány soha véget nem érőnek tűnő rohangálós nap után, elérkezett a szerda is. Ez minden héten így van, a kedd után szerda lesz, de ez az augusztus 13-i szerda különleges jelentőséggel bírt. Miért? – kérdezhetné a gyanútlan olvasó. De nem hagyom sokáig magában rágódni, egyből el is mondom: aznap utaztunk vissza Balira!

Drazsé és Évi segítségével a tervezett időben értünk ki Ferihegyre, délután 5 órakor. Utánunk 2 perccel Dóra Kata is befutott. Bár a gépünk csak 8 után szállt fel, sőt, még a check in pultok is csak 6 óra körül nyitottak, mi biztosra akartunk menni, hogy ha kell még valamit pakolni, gondok vannak a súlyokkal, stb, akkor legyen időnk mindenre. Sokat nem kellett pakolni, mert hármunknak volt összesen 90 kilónyi feladható súlya, és a négy zsákunk első pakolásra 95 kg-s lett, reméltük, hogy ez így fel fog menni. Várakozás közben anyukám sajtos pogácsája oldotta a feszültséget.

Mindent bepakoltunk a csomagokba, amiket mi szerettünk volna elhozni (még a botmixeremet is!) és azok a cuccok is befértek, amiket Gyula kért. Külön köszönet Taminak és Böbének, akik július közepén jöttek Balira, hogy a búvár felszerelésünk egy részét, a DAN-os egészségügyi felszerelések nagy részét és egy-két apróságunkat (szumma sacc per kábé 40-45 kg) elhozták magukkal és szintén külön köszönet Áginak és Andinak, akik augusztus 11-én jöttek Balira, hogy a maradék búvár felszerelésünk nagy részét magukkal hozták. Így nekünk tényleg csak minimális búvár felszerelés (ez a súly) és főleg a személyes dolgaink maradtak.

Résen voltunk mindannyian, amikor a 10-es check in pult körül kezdődött a mocorgás, elsőként dobtuk a csomagokat a szalagra (szép ez a többes szám, de valljuk be, Marci pakolta a cuccokat, mi a Katával csak néztük...). Mérés után gyorsan lakatok is kerültek rájuk és miközben szépen bájologtunk a check in-es kissráccal, minden csomagunk csont nélkül bebocsátást nyert a gép gyomrába. Tanulva a januári esetből, még mielőtt eltávolodtunk a check in pultoktól, leellenőriztük, meddig lettek a csomagjaink feladva, szerencsére csak a kívánt célpontig, Kuala Lumpurig és még véletlenül sem tovább... Marci megnyugodott.

Gyors ölelések és búcsúzkodás után átmentünk a security-n, nem vettünk semmit a duty free-ben,majd kis várakozás után átmentünk az útlevél ellenőrzésen is. Ettől a résztől kicsit féltem! Miért? Mert joggal kérdezhette volna meg az útlevélellenőrző, hogy mit keres a Kata, aki kiskorú, két olyan személlyel, akiknek a vezetékneve köszönőviszonyban sincs az ő vezetéknevével. Erre az esetre felkészülve volt nálunk egy két tanús meghatalmazás Kata anyukájától. De szerencsére ilyen kérdés nem hangzott el, így most már én is megnyugodtam.

Eseménytelen repülésünk volt Istanbulig (részemről a nagy részét végigaludtam), majd ott egy röpke háromnegyed órás várakozás után már szálltunk is fel a következő gépünkre. Valószínűleg a nyári csúcsforgalom miatt kicsit túlterhelt a reptér, ez lehet a magyarázata annak, hogy nem a szokásos úton lettünk átterelve a biztonsági ellenőrzésen keresztül a tranzit váróba, hanem egy gyorsított úton, ellenőrzés nélkül máris a csatlakozásainkhoz értünk.

A hosszú járatunk is eseménytelenül telt, a nagy részét ennek az útnak is mindannyian végigaludtuk, csak az etetésekre nyitottuk fel pilláinkat. Simán landoltunk a ködös Kuala Lumpurban.

Gyorsan beléptünk az országba, felkaptuk a csomagjainkat, örömmel konstatáltuk, hogy itt vannak és lelkileg felkészültünk a reptérváltás aktusára. Még szerda reggel beszéltünk Ágival és Andival, akik mondták, hogy van már kisvonat a két kuala lumpuri reptér (KLIA, ahova érkeztünk és LCC, ahonnan indulunk tovább) között, kényelmes, 5 perc alatt átvisz és 6 fillér a jegy. Ez nekünk pont jó lesz! Mint később kiderült, LCC reptér már nincs, átnevezték KLIA 2-re, átépítették az egészet, bámulatos, hogy fél év alatt milyen változtatásokat nyomtak le a malájok.

Kisvonatra fel, csomagokat bedobál, egy megállót utazik, csomagokat kis maláj segítségével kiszed és kiskocsira felpakol, majd a kis maláj iránymutatása alapján célba vesszük a liftet és megyünk a check in pultok felé. Itt a kislány kicsit akadékoskodott, hogy sok a súlyunk, de Marci előrelátó volt és az Air Asia-ra vett még egy 20 kg-os sport felszerelés plusz súlyt. Így már minden simán ment, Marci is teljesen megnyugodott.

Kilométeres sétával elértük a kapunkat, előtte még Katának vettünk csokit, amit az osztálytársainak adhat, sőt, még arra is volt időnk, hogy az összes megmaradt ringitünket egy McDonald's-ban verjük el kaja-gyorssegély gyanánt. Majd ezután egy, az előzőekhez hasonlóan eseménytelen repüléssel végül elértük Balit. 

Mindannyiunknak volt már vízuma, amiket még otthon a konzulátuson kértünk, így gyorsan beállhattunk a beléptető sorba, nem kellett még azzal is időt tölteni, hogy vízumot vegyünk. Mikor ezzel is megvoltunk és hivatalosan beléptünk Indonéziába, még kicsit vártunk a csomagjainkra, aztán már szaladtunk is a kijárat felé (már amennyire ezt a négy nagy csomaggal lehetséges), ahol Gyula várt ránk ezzel az "apró" táblával. :)

Mi integettünk neki, majd elindultunk jobbra, a kijárat felé... Pontosabban januárban még arra volt a kijárat, de közben ezt a repteret is átalakították! Kívülről nézve a jelenetet: megérkezünk, Gyula integet nekünk, mi neki, majd a totál ellentétes irányba elindulunk, erre Gyula kiabál egyet az ő csendes orgánumán, hogy "Maaaaarci", erre minden várakozó fej felé fordul és látva a nagy plakátot, nevetnek egyet és megtapsolják... :)))

Végy négy csavart...

... kezdetű kérést intézte Gyula felénk nem is olyan régen. A kapott instrukció: „kellene 4 db, saválló - nem rozsdamentes, hanem saválló - 3-as, önzáró anya és 4 db 3-as csavar ami 35mm hosszú”.

Mi lenne ebben olyan bonyolult, csavart venni mindenki tud!? Igen ám, de nem ilyet! Sorban buktak el a kisebb és nagyobb csavar és műszaki boltok: volt, ahol csak rozsdamentest árultak, volt, ahol nem tartottak ilyen méretben és volt, ahol csak anyával tudtak szolgálni, csavarral nem. És akkor még nem mentünk bele a "milyen fejjel szeretném" kérdéskörbe!

De végül mégis meglett az a nyavalyás csavar és anya! Találtam egy csavarboltot anyukám munkahelyéhez közel - tőlünk meg a lehető legtávolabb, Jászberényi út külső fele. Előre megbeszéltem a hellyel, hogy van-e olyan cucc, ami nekem kell, a pozitív visszaigazolás után pedig megkértem anyukámat, hogy munka után ugorjon át és amikor ott van, hívjon fel. Telefonon ismét megszakértettük a kérdést az eladóval, majd miután a kereslet és a kínálat találkozott, megkértem anyukámat, hogy az elé tett jószágok (12 anya és 12 csavar) árát egyenlítse ki. Miért 12-12, amikor csak 4-4 kellett? Mert az egész így is csak 250 Ft-ba került, ezt a keresgélést pedig nem akarom még egyszer végigcsinálni, így a tartalék csavarnak is lesz tartalék csavarja!

Bye-bye EY

Legalábbis egy kis időre...

A balii kiköltözés tervezésekor nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön az a nap, amikor a sárga-szürke szinekben töltött évek után leadom a laptopom, a céges mobilom és a belépőkártyám, tisztázom függőben lévő anyagi ügyeimet a pénzüggyel, leellenőrzik, hogy az éves függetlenségi nyilatkozatomat kitöltöttem-e (jelentem természetesen igen) és végül az összes, a cégnél felgyűlt ingómmal, pontosan hét évvel és két nappal a belépésem után, kilépek az EY ajtaján.

A búcsú azonban még korántsem biztos, hogy végleges! A megegyezésünk alapján, július 21-ig élvezem az idei megmaradt éves rendes szabadságom időarányos részét, majd utána indul az egy éves fizetés nélküli szabadság. Ha jövő év június 22-ig nem jelzem visszatérési szándékomat, illetve legkésőbb július 22-én nem jelentkezem aktív szolgálatra, akkor munkaviszonyom közös megegyezéssel megszűnik.

Legkedvesebb kollegáimtól, barátaimtól zseniális ajándékokat kaptam! Egy EmlékkönYvet fényképekkel a lányokról, az EY-os életem meghatározó apróságairól, pl. az asztalom, a túró rudi automata, a konyhánk, ahol minden nap ebédeltünk, a veszprémi Mackó Cukrászda, még Zenit is bevonták Pápáról, hogy kedvenc expatjaimról is küldjön fényképet, illetve elláttak útravaló jókívánságokkal is!

Olgitól egy nyakláncot kaptam, nagyon szép, magyar motívumos medállal!

Az EY-os fizetésnélküli szabadság 10 aranyszabályát Veletek is megosztom:

-       Ne fájlolj!
-       Pihenj!
-       Búvárkodj!
-       Mackózz!
-       Ne írj timesheet-et!
-       Olvass!
-       Tévézz!
-       Netezz!
-       Rádiózz!
-       Körmöt lakozz!

Ehhez fogom magam tartani, azt hiszem, nem lesz nehéz!

Köszönöm Lányok: Csillu, Juli, Kata, Olgi, Szandra, Zsuzsi és Zsuzsi! :) 

Ifjak és örökifjak

Kettő locsolóm is akadt ma! Tudom, tudom, nem ma van a napja, de ma találkoztam mindkettejükkel. Az egyik még az ifjabb, a másik már inkább az örökifjú korcsoportba tartozik (Marci egyikre sem lehet féltékeny!), de mindketten ugyanolyan lelkesedéssel és a rituálé fontosságát teljes odaadással átélve locsolkodtak. :)

Nagypapám már megszokta, hogy évek óta odaadom neki a saját parfümöm, hogy azzal locsoljon meg. Először meglepődött, ma már rutinosan kezeli ezt a kérdést. De azért minden évben készül saját készlettel - biztos, ami tuti. 

Most öcsém is a saját parfümömmel locsolt meg. Ő azért nem készült locsolkodó felszereléssel, mert „mindennek megvan a maga ideje” mint mondta és locsolkodni hivatalosan holnap kell. De azért elmondta a verset és (csoki)tojást is kapott.

Egy évig biztosan nem fogok elhervadni! :)

A tanpálya ördögei

Miután a Marci – Kresz vizsga párbaj visszavágója a remélt 1-0-ra végződött, már minden papírunk megvolt, hogy bebocsáttassunk a rutinpályára.

Az időpont egyeztetés körül volt némi kalamajka. Egyrészt sikerült szerdán reggel fél 11-kor felébresztenem a motoros oktatónkat, hogy egyeztessünk. Majd miután megállapodtunk egy szombat hajnali 8 - fél 9-es időpontban, nyomban vissza is hívott, hogy van még neki egy péntek este 7 órája is. Na, ez mindjárt sokkal szimpatikusabb időpont, mint a szombat reggel. Ebben meg is állapodtunk. Majd jött a kérdés, hogy mit szólnánk, ha akkor beírna minket szombat reggelre is és akkor gyorsan le is vizsgáznánk...? A két másodperc hatásszünet alatt gyorsan elhessegettem a WTF-t tartalmazó buborékot a fejem felől és nyugalmat erőltetve magamra átvettük még egyszer, hogy miért is akarunk mi tulajdonképpen motorozni és mi még életünkben nem vezettünk motort, de azt is egy kézen tudjuk megszámolni, hányszor ültünk rajta. Három perces monológom végére ő is úgy döntött jobb, ha mi nem vizsgázunk szombat reggel.

Hamar elérkezett a péntek este 7 óra, a tanpályát is tévesztésmentesen lokalizáltunk. Mondjuk, elsőre nem volt egyértelmű, hogy az elkerített részen kívüli, út melletti füves terület funkcionál parkolóként, így mi a megfelelő lendülettel hajtottunk be a tanpályára és pakoltunk le a közepén egy szabályosan várakozó T-betűt viselő autó mellett. Az egyik oktatóval gyorsan tisztáztuk, hogy kire is várunk, majd kérdésünkre, hogy itt jó helyen állunk-e csak annyit mondott, ő azt javasolja, inkább kint álljunk meg, mert előfordulhat, hogy összetörődik az autónk...

Oktatónk, István is befutott és kerített nekünk felszerelést. Az egyik kötelező motoros kellékkel, a gerincvédővel már évek óta rendelkezünk, csak mi eddig síeléshez használtuk, bár funkciójának megfelelően. Kaptunk még térdvédőt, bukót (kendőt vittünk, hogy a huszonnyolc másik által beleizzadt cucc és a fejbőrünk között legalább egy semleges réteget képezzünk), dzsekit és nem utolsó sorban fejenként egy motort is. A motor istállóban lévő egyéb jószágokhoz képest a mieink elég aprók voltak, de a franc se gondolta, hogy közelről ezek ilyen nagyok. Beöltöztünk és gyorsan végigmentünk a beindítás és az egyéb alapismereteken, pl. ezek nem olyan nehéz motorok, csak 100 kilósak, mit csináljunk, ha elesünk stb. Marci még segített Istvánnak betolni az egyik jószágot, mert lemerítették az aksiját és nem indult magától.

Végül jött az, amiért tulajdonképpen jöttünk és ekkor már titokban rettegtünk: akkor szálljunk fel a géplovakra, indítsuk be őket és usgyi, menjünk egy-két kört.

Az óra végére már keringtünk a tanpálya körül, tudtunk kettesbe felváltani, Marci már az irányjelzőt is kezelte, amikor „sávot váltott”. Maradjunk annyiban, hogy jó óra volt, motorozni nem könnyű (billeg az a dög), de nem adjuk fel, megyünk még!

Sínautó és tűzoltó

Autószerelő lányaként – már csak hivatalból is – érdekelnek az autók. Így kaptam az alkalmon, hogy az Oldtimer kiállításról kivételesen nem csak két héttel később szerzek tudomást, hanem két héttel korábban. Gondolkodtam, kit érdekelne ez, kivel lehetne elmenni. Marci közepesen lelkesedett az ötletért, de mondta, ha nem találok senkit, akkor eljön velem. Szerencsére nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogy találjak valakit, aki a vonatokat szereti és talán a régi autók is érdekelnék.

Mivel az illető még kiskorú, egy szülői beleegyezést is be kellett szereznem. Szerencsére a szóbeli beleegyezés elégséges volt és a kérdés elhangzása utáni másodpercben meg is kaptam. Ezután izgatottan vártam az első csak-mi-ketten-a-testvéremmel napot! Ezzel nem voltam egyedül!

Mivel Zsombor nagyon várta már az indulást és nem reggelizett, ezért anyukája megkért, hogy etessem meg, amikor megérkezünk a Vasúttörténeti Parkba. Próbáltál már egy izgatottságtól remegő, mozdonytól mozdonyig szaladó, egy percig meg nem álló hat és fél évest leültetni és megtömni? Hát én még nem. Az első 20 percben mission impossible-nek tűnt a dolog. De aztán Zsombor megoldotta a kérdést: a mozdonyforgatóval akart menni egy kört. Ez miért volt megoldás? Mert megegyeztünk, hogy akár két kört is mehetünk (milyen jó fej nővére van!), ha közben leülünk a szélére és megesszük az anya által csomagolt fincsi szendvicseket. Mi így piknikelünk.

Láttunk sínautót és pöfögő gőzöst; utaztunk a minivasúton, amihez fél órát álltunk sorba, sőt, még el is engedtük az egyiket, mert mi a feketével akartunk utazni. A nap folyamán begyűjtöttem kettő „milyen szép fia van” megjegyzést, ami után halkan megjegyeztem, hogy köszönöm, majd átadom az édesanyjának, én ugyanis a testvére vagyok. A veterán autók végül nem nagyon érdekelték Zsombort, de azért aranyos volt és megnézte velem, bár ez kívülről úgy nézett ki, hogy őrült tempóban végigráncigált engem rajtuk. Csak egy régi katonai ágyúnál álltunk meg, ahol rácsodálkozott, hogy apukánk nekem miért nem magyarázta el kiskoromban azt, hogy hogyan működnek az ágyúk...

Végül megkerestük a terepasztalokat is. Zsom olyan ügyesen vezette az egyik asztalnál a vonatokat, hogy a felügyelő bácsi megmutatta nekünk a külön helyiségben tartott, a közönség által nem látogatható makettasztalt is. Nagyjából 5 négyzetméteres asztal, 6-7 perc alatt megy végig a program és ér vissza minden vonat a helyére, fantasztikus volt.

A kötelező fagyizás után még beöltöztünk tűzoltónak és tüzet oltottunk, majd elindultunk haza. Összességében nagyon jó nap volt!