Bevándorlási Hivatalban

Lehet, hogy szakmai ártalom, mert bár a következő sztoriban nincs semmi különleges, én minden percét élveztem és feszült érdeklődéssel követtem a történéseket. A többiek természetesen kevésbé osztották lelkesedésem....

Mi történt? Eljött az ideje, hogy vízumot hosszabbítsunk. A jó hír az, hogy ezzel nem kell egyedül megküzdenünk! Egyrészt itt vagyunk mi ketten egymásnak, hiszen egyszerre járnak le a jelenlegi vízumaink, másrészt általában itt Balin az ember fia és lánya szerez magának egy ügynököt, aki pici pénzért intézi a hosszabbításokat anélkül, hogy ehhez az ügyfél, jelen esetben a mi, személyes jelenlétünk szükségeltetne. Csak odaadjuk neki az útlevelünket, a „tiszteletdíjat” és egy darab, piros hátteres fényképet és a kisujjunk egyéb mozdítása nélkül kerülnek a hosszabbításos pecsétek az útlevelünkbe.

Most ősszel azonban változtak a szabályok és az eljárás kibővült: nem elég a piros hátteres fényképet beküldeni, az ügyfélnek egyszer személyesen is meg kell jelennie a bevándorlásiban, hogy a biometrikus azonosítóit levegyék. Azt hiszem az emberek azon 0,001%-ban vagyok, aki ennek kifejezetten örült, mert így legalább beleláthattam az itteni bevándorlási ügyintézésbe. Joggal lehet feltenni a kérdést: normális vagyok? Mi tagadás, sok szempontból nem, de ezen a téren inkább igen, hiszen otthon én is ilyesmivel foglalkoztam.

A megbeszélt időpontra a megbeszélt helyet kisebb izgalmak árán (éppen aznap lerohadt az egyik, általunk is használt telefonhálózat, így a pontos címet tartalmazó sms-t már csak akkor kaptuk meg, amikor már rég itthon voltunk...), de rekord idő alatt megtaláltuk. Az épület kívülről pont olyan, mint minden hivatalos balinéz épület: díszes, óriási zászlók védik a bejáratot és legalább három mosolygós biztonsági őr áll az ajtóban. Balinéz ügynökünk – követve a balinéz szokásokat – kicsit késett.

Gondoltam csinálok néhány fényképet az épület bejáratáról. Abban biztos voltam, hogy bent nem lehet fényképezni (nehéz volt bent nem észrevenni a nagyjából 2-3 méterenként figyelő sárga A4-es lapokat, rajtuk nagy betűkkel „no photo / video”), de a bejárat jól nézett ki. Azért gondoltam a kattintgatás előtt inkább megkérdezem a mosolygós biztonsági őröket, mit gondolnak a dologról. Az egyik őr szájából éppen egy negyed ananász fele lógott ki, amit a fal mellett álló gyümölcsárustól vásárolt percekkel azelőtt. Harmadik próbálkozásra meg is értették mit szeretnék, majd még kedvesebben mosolyogva mondták, hogy nem kéne. Nem erősködtem.

Végül az ügynökünk is befutott, egy telefonálás után már jött is értünk a beépített embere és irány az emelet. (Az ügynök és a beépített ember kulcsfontosságú, mert ők azok, akik biztosítják, hogy az iratanyagaink a megfelelő kezeken mennek keresztül és nem porosodnak sokáig itt-ott...) Bekísértek egy váróterembe, ahol az ügyintézők asztalait és a várakozókat egy nagy három fős pult választotta el. A pultban ülő három ügyintéző folyamatosan pakolta, adta ki és vette be a piros mappákat, vagyis az egyes iratanyagokat, vagy néha csak beleírtak valamit, pecsételtek és már adták is vissza. Sok külföldit láttunk, de mindenki egy balinéz ügynökkel volt – ahogy mi is. Pár percet kellett még várni, balinéz pár percet, na jó, volt az jó fél óra is, amíg szólítottak minket név szerint. Ekkor az ügyintézők asztalain túli világba, egy külön kis emelvényen álló 4-5 asztalhoz nyerünk meghívót, itt ültek a „különleges” ügyintézők, ők vették le a fényképet, az ujjlenyomatot, kértek egy aláírást egy szürke táblára, ami digitálisan rögzítette az aláírásunk, majd jöttek a szokásos kérdések, hogy mi az itt tartózkodásom célja, hányadszor vagyok Indonéziában, stb. De mindezt mosolyogva, végtelenül kedvesen, még beszélgettem is velük egy kicsit. És már készen is voltunk! Többször nem is kell majd tiszteletünket tennünk eme jeles épületben, egyszer elég volt átmenni ezen a – szerintem érdekes és izgalmas – procedúrán, pláne, hogy végre egyszer én voltam az ügyfél és átélhettem azt, amit az ügyfeleim éltek át, amikor a tartózkodási engedélyeiket intéztem otthon.

Amikor végeztünk, azért a kapun kívül csak csináltunk egy fényképet, hogy az eseménynek nyoma maradjon!