Thursday, January 30, 2014

Virágot a hajba!

Balin egész évben jó idő van. Pár fokot ingadozik ugyan a hőmérséklet, amikor nyári (december-február) 32-33 Celsius fokról leesik a téli (június-augusztus) 30-31 fokra... Ez azt is jelenti, hogy a fák egész évben virágoznak és valahogy mindig úgy alakul, hogy a nap folyamán jó pár virágot elhullajt egy fa.

Ezek a virágok pedig a balinéz hölgyek hajában landolnak, de csak a szépek, amik kicsit megbarnultak, azok nem. Nagyon sok lány, asszony, néha férfi is virágot hord a hajában. Fül mögött, hajcsat, hajgumi alatt, bárhogy. 

Egy régi és bölcs mondás úgy tartja, hogy ha Rómában vagy viselkedj úgy mint a rómaiak! A bölcs mondásokra pedig hallgatni illik!


Wednesday, January 29, 2014

Egyéb képek Baliról II.











Mit csináljunk ma? Menjünk szép romokat nézni!

Reggel miután Gyula leadta a lányokat a suliban, még egyszer leellenőriztük az útvonaltervet és nekivágtunk az „országútnak”. Még tegnap este egy hosszú óra alatt kikutattam gugli nagy barátom segítségével, hogy egy közeli régióban milyen szépségeket és érdekességet lehet meglátogatni. Nem kevés akadt...

Ilyen táj mellett mentünk:



Mivel adott időre vissza kellett érnünk a suliba a lányokért, ezért a Sanurtól 1 óra távolságra lévő Tirta Empul templommal, a balinézek által varázserejűnek tartott szent forrással és szakrális hellyel kezdtük a mai túrát. Itt mindennaposak a rítusos fürdőzések, hiszen a helyiek szerint a víz gyógyító hatású.


Mivel szent helyről van szó, jó néven veszik bizonyos öltözködési előírások betartását. A rövidnadrág, akár férfi viseli, akár nő, nem megfelelő, túl rövid ruhadarab. Így kaptunk szarongot, még segítettek is felkötni.


A szent forrás után egy, a 11. századból származó templomegyüttest látogattunk meg, Gunung Kawi-t. Ez a sziklafalból kivájt, robosztus szentélycsoport a jávai-hindu királyságnak állít emléket és Bali legrégebbi, eredeti formájában fennmaradt temploma. A bejárat felé menet szó szerint elkaptak minket a szarong árusok, és 1 dollárért kínálták a szarongokat. A végén már 1 dollártért kettő szarongot is adtak volna. Mivel ez nagyon olcsó ár, kaptam volna az alkalmon, hogy szerzek szuvenírt. Ekkor derült ki, hogy ennyiért csak bérelhetem a szarongot, mert „a templomban kelleni fog”, megvételre 10 dollárért adják. Amint otthagytuk őket, hirtelen leesett a szarong ára 3 dollárra... A templomban tényleg kellett a szarong, de adtak a bejárat után.


Kifelé jövet a szarongosok után állt egy kis kocsi, rajta sok színes furcsasággal. Érdeklődő tekintetünket elkapva, a „boltot” magáénak mondó kishölgy lemagyarázta, hogy amiket látunk azok rizsből készült ételek: kétfajta rizssütemény, zselés állagú rizspuding, folyékony rizspuding, fekete rizs. Ajánlotta, hogy kóstoljuk meg. Megtettük. Fenomenálisan finom volt! Sőt, banánlevélen tálalta, banánlevél evőeszközzel!



A Goa Gajah barlang volt a harmadik megállónk. Ezt – ellentétben az előző kettővel – kicsit nehezen találtuk meg, mert nem ott van, ahol a gugli-mapsz jelöli, hanem kb. 1 kilométerrel és három kanyarral arrébb. De sikerült több nyelvet is szerezni és az útbaigazítások segítségével végül megtaláltuk. A barlangban található templom vagy más néven Elefánt-barlangtemplom tulajdonképpen maga a barlang. A barlang bejárata fölött található faragott elefántfejről kapta a nevét. (Ciki, de én nem látom benne az elefántot...)



Archeológiai túránk végeztével már csak a hazafelé vezető utat kellett megtalálni, ami gps segítségével nem is volt túl bonyolult.

Ebéd egy másik „kis piszkosban”

Ismét próbára tehettük a bahasa indonéz nyelvtudásunk és a gyomrunk. Két nagy turisztikai látványosság között félúton kerestünk és találtunk egy kis helyes kajáldát, ahol tisztességes ebédet tudtunk szerezni.


A kifőzdét üzemeltető, egyébként kedves, mosolygós hölgy, nem beszélt angolul, így maradt a pantomimes kommunikáció, illetve a nasi goreng (sült rizs) és ayam (csirke) szavak többszöri, egymás utáni ismétlése. Siker koronázta erőfeszítéseinket és egy fenomenálisan finom ebédet kaptunk (nem utolsó sorban azt, amit rendeltünk).



Tuesday, January 28, 2014

Vizitben Lajcsi király népénél

Vasárnap is nyakunkba vettük a szigetet, de most nem strandolni mentünk. Sokkal fontosabb helyen szerettük volna tiszteletünket tenni, nevezetesen Lajcsi király népénél. Nem egész egy óra autózás után megérkeztünk a célhoz: a majmok erdejébe. Majd még 16 perc "városnézés" után parkolót is szereztünk, akkor viszont pont a bejárat mellett.


Az erdő, ahol a majmócák, hivatalos nevükön balinéz makákók laknak egyébként egy nemzeti park, ahol figyelik a szaporulatot, nyomon követik, hogyan alakulnak a majomcsaládok kapcsolatai. A tájékoztató szerint nagy öröm volt, amikor akkora lett a majomszaporulat, hogy két családdá vált a csoport. Most már öt család uralja a területet. Az erdő egyes részeit a családok különböző napszakokban használják, általában egy család van egy részen. Mivel a családok folyamatos mozgásban vannak, jól megférnek egymással. A problémák akkor kezdődnek, amikor két család is - természetesen egyszerre - ugyanazt a részt nézte ki magának.

A parkban többféle, főleg a majmok viselkedésével kapcsolatos kutatást is végeznek, például vizsgálják az emberekkel kapcsolatos interakcióikat.

Láttunk mindenféle majmócát: nagy, 8-10 kilós hímeket, baba majmokat és fiatalokat is. A picik nagyon aranyosak voltak, ahogy próbálták utánozni a nagyobbakat és megvédeni a nagyoktól a turistáktól kapott elemózsiát. És láttunk búvár majmot is...


Nem szabad elfelejteni, hogy bármilyen cukik is, ezek vadállatok, piszok szemtelenek és nagy szemfogaik vannak. Sok „biztonsági őrt” láttunk a partban, akik akkor léptek közbe, amikor a majmok nagyon nem szálltak le valakiről – szó szerint és képletesen. Marci egyből ki is használta az alkalmat és jelentkezett, hogy majd ő viszi Gyula fényképező állványát – jó lesz majomnevelő eszköznek, ha úgy alakul. De nem volt rá szükség, hogy bevesse.

Amire valószínűleg nem tartanak embert az a majmok etetése. Arra ott vannak a turisták, akik kétféleképpen etethetik a majmokat: a bejáratnál megvásárolt banánnal vagy a balga módon behozott táskáik ehető tartalmával. A különbség annyi, hogy az előbbit kifejezetten majometetés céljából szerezték be, az utóbbiról pedig csak akkor értesülnek, amikor már nincs a táskájukban, zsebükben az elemózsia. Mi se nem vettünk, se nem vittünk élelmet a majmoknak. Gyula táskájának zsebéből viszont így is kilopták a szúnyogspray-t. Hiába volt rossz illata, tartósan a veszteség listánkra került. Mint ahogy a Kata zsebében felejtett fémdobozos mentolos cukor is. A majom, ami megszerezte, még vagy fél órát szenvedett vele, nem tudta kinyitni. Néha jól megrázta, a doboz meg zörgött, szemmel látható volt a majom egyre növekvő feszültsége amiatt, hogy nem tudja kinyitni. Amikor utoljára láttam a dobozt, akkor éppen a majom szájában száguldott a fákon, tőlünk egyre messzebb.



Utazás hazafelé

A Bali-i út kapcsán eddig Cervi úralta a blogot, de most, hogy hirtelen rám szakadt egy csomó szabadidő, gondoltam én is beszállok a blogolásba. Az apropó sajnos nem túl izgalmas, immár több mint hat órája üldögélek Isztanbul csodálatos repterén és még körülbelül ennyi időm van a gép indulásáig. A reptér igen jól felszerelt, a helyi Starbucksban lehet még internetet is szerezni, de ennek ellenére is sajnos lassan telik az idő...

Úgy tűnik a mostani körben az utazásokat sikerült kicsit kifognom, mindjárt el is mondom, hogy miért...

A kálvária valójában még az indulás elött két hónappal kezdődött, amikor megvettem a repjegyeket. Balira sokféle módon ki lehet jutni, izlés, igény, és pénztárcától függően. Mivel számunkra a költségek optimalizálása kiemelten fontos volt, így próbáltuk a jegyvásárlásnál ezt előtérbe helyezni. Még a tavalyi terepfelmérő utázásnál találtam meg a Turkish Airlines-t, elsősorban a meghökkentően jó ára miatt. Aztán utazás közben kiderült, hogy ez jó választás volt, egyrészt nem kell elöször nyugat felé elindulni (München, Amszeterdam, Frankfurt stb. irányába), hogy aztán kelet felé "újra" megtegyük az adott szakaszt, másrészt a Turkish - mint kiderült - Európa vezető légitársasága a legtöbb desztinációval, és egy - egyebként szerintem vicces - Messis reklám spottal. Szóval a választás megint a Turkish-re esett, így Budapestről Kuala Lumpurig Isztanbuli atszállással repültünk. Kuala Lumpurból pedig szinte már csak egy nagyobb köpés Bali, illetve hivatalosan Denpasar reptér, amit az AirAsia légitársasággal (dél-kelet ázsia vezető fapados légitársasága) terveztünk megtenni. Erről a nagyobb köpésről majd még később!

Sajnos a jegy foglalásakor már látszott, hogy azért nekem nem lesz teljesen sima hazautam, mivel a visszafelé jövő reggeli Isztanbul - Budapest lábra már nem volt az olcsóbb jegyből. Kis gondolkodás után arra jutottam, hogy nem baj, inkább eltöltök 12 órácskát valahogy, de nem fizetek 25%-al többet a teljes repjegyért, csak, hogy reggel repülhessek haza. Mivel a BalaBitnek van egy jelentős török partnere, gondoltam nem lehet probléma, hogy szervezzek magamnak egy egynapos partner, ügyfél látogatást. A BalaBit kap egy ingyen utazást az ügyféllátogatáshoz, a partner és az ügyfél megkap enegem, én pedig programot, és ha úgy jön ki még egy rövid városnézést is... Jól hangzik, nem?

Sajnos valóságban nem jött ilyen jól ki a lépés. Bár az utolsó pillanatig reménykedtem, de nem sikerült semmilyen megbeszélést leszervezni. Mivel közben a kedvem is elment a városnézéstől (vizum vásárlás, bejutni a reptérről a városba, Isztanbulban hideg van és még rosszul is aludtam a gépen), így marad a csővezés a reptéren. A reggel nagy részében megpróbáltam aludni a váró székein elfeküdve, hát minden tiszteletem azoké akik így egy éjszakát le tudnak nyomni. Nem egy kényelmes megoldás...


Ha már belekezdtem még egy szinest szeretnék megosztani a kitartó Olvasóval. Bár a figyelmes szemlélő Cervi írásaiból, illetve a facebook updatekből már rájöhetett a kijutás sem volt teljesen zökkenő mentes. Elmesélem mi történt!

Ahogy korábban irtam a kijutáshoz a Turkish, AirAsia kombinációt választottuk, amivel két logisztikai kihívás is jár. Egyrészt, hogy igy a kijutásunk két független jeggyel valósul meg, azaz, ha Kuala Lumpurban lekéssük a csatlakozást akkor az a mi problémánk, senki nem fog kártalanítani minket. Másrészről Kuala Lumpurban mint még tavaly kiderült valójában két terminál található, hasonlóan a régebbi Ferihegy 1-2 rendszerhez. Van a nagy nemzetközi terminál (KLIA) és egy fapados (KLIA-LCCT), ami között az átjutást mindenkinek magának kell megoldania. Az út közlekedési eszköztől függően kb 30-45 perc. Viszont így először is be kell lépni Malájziába, fel kell venni a csomagokat, át kell bumlizni a másik terminálra, fel kell adni újra a csomagokat, majd ki kell lépni Malájziából, mindezt optimális esetben kb 1-1.5 óra alatt. A másik alternatíva, hogy az ember fia/lánya Malaysian Airlines-al repül, ami jó terminálról indul, végig fel lehet adni a csomagokat, viszont 3.5 óra helyett kb 5.5 órát kell elhesszelni a reptéren, és csak hajnali 3 körülre érünk Balira. (Érdekesség, hogy árban kb nincs nagy különbség.) Hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy nem várunk ennyit a reptéren, bízunk a Turkish pontosságában.

Nos a Turkish pontosságával nem volt probléma, ennek ellenére legközelebb inkabb Malaysian Airlines-szal fogok menni. Mi is történt akkor?

A probélma észrevétlenül a Budapest-i check-in-nél történt amikor feladtuk a csomagokat. Mivel a csomagfeladás a szokásos kiló-para jegyében történt, a teljes figyelmünket lekötötte a kilók számolása és a check-in-es kislánnyal való bájolgás, hogy Ő viszont ne figyelje annyira a kilókat. Így történhetett, hogy megemlítettük, hogy a végcél valójában nem Kuala Lumpur, hanem Denpasar, Bali. A túlbuzgó kislány viszont a csomagokat így nem Kuala Lumpurig adta fel, hanem Denpasarig. Az máig rejtélyes számunkra, hogy ezt hogyan tudta megtenni, lévén a rendszerben nekünk csak KL-ig volt jegyünk, viszont neki sikerült pluszban a MalaysianAirlines gépére feladni a csomagokat Denpasarig. (Ez utóbbi lábra nekünk nem volt jegyünk.) A problémát nem is vettük észre egészen Kuala Lumpurig...

Állunk a csomagkiadónál, viszont a mi csomagjaink nem jönnek. Kezd gyanus lenni, meg már menni is kellene át a másik terminálra. Elkezdjük keresni a csomagokat az elveszett pogyászoknál, amikor is Cervi a csomagfecnik tanulmányozása közben kiszúrja a hibát. Baszus, mit lehet ilyenkor tenni?

Probáljuk kideriteni, hogy ez kinek a fennhatósága. A Turkish szerint a Malaysian, mivel az ő gépükön van a csomagunk, a Malaysian szerint a Turkish problémája, hiszen Ők adták fel, meg egyébként is nekünk hozzájuk semmi közünk, jegyünk sincs az Ő gépükre. Közben megy az idő, kellene indulni a másik terminálra, hogy elérjük a gépet.

Szerencsére megtaláljuk az elveszett pogyászok ügyosztályának vezetőjét, aki egy megértő nagyon empatikus hölgy. Egyből akcióba lendül, semmi gond leszedik a csomagjainkat és megkapjuk. Ez viszont akár 20 perc is lehet. Nem baj mondom, megvárjuk. Egy óra után csomagok sehol, mivel nem találtak autot ami a géptől athozná a cuccainkat, várjunk még 10 percet és megoldják. Kezdek nagyon ideges lenni, nem szeretnék 6 csomaggal itt ragadni, így Cervi és a lányok elindulnak át a másik terminálra, Gyula vár engem én meg a csomagokat. Tetézve a problémát Gyula telefonja lemerül, így csak reménykedhetek, hogy majd megtalálom őt a csomagokkal, amikor meglesznek.

Végül utolsó pillanatban előkerülnek a csomagok, kivéve egyet, amit valamilyen rejtélyes okból valaki valahol (a CCTV tanulsága szerint) leszedett a szállítószallagról. Sebaj az öt csomagot kitolom a terminálból és Gyula kezébe nyomom. Ő rohan a cuccokkal, hogy elérje a csatlakozást, míg Cerviék próbálják feltartani a checkin pultot. Én pedig próbálom előkeríteni az utolsó cuccot és szervezni magamnak valami repülőt valamikorra Balira, mivel én ezzel lekéstem a gépet.

Szerencsére a repétren van wifi, így a Malaysian weboldalán foglalok a másnap reggeli gépre jegyet, és szerzek az interneten szállást a reptér melletti szállodában. Cuccok viszont sehol, de mindenki fogadkozik, hogy reggel jöjjek vissza és addigra minden rendben lesz. Nincs mit tenni, írány a szállás, veszek a szuvenír boltban egy plusz polót, zuhanyzok, vacsorázom és próbálok aludni. Közben a többiek sikeresen megérkeznek Denpasarba a szállásra.

Reggeli ki a reptérre, ahol  némi küzdelem és trükközés után visszajutok az elveszett csomagok ügyosztályára, ahol a váltás után új csapat vár rám, viszont cucc sehol. Némi tanácstalanság után közlik, hogy semmi probláma, majd utánam küldik Balira. Baszus, ezt tegnap is mondhaták volna, akkor nem kellett volna Kuala Lumpurban éjszakáznom...

Az út gyorsan eltelt, a Malaysian nagyon kényelmes, Denpasarban átvágom magam az útlevél és vizum ellenörzésen és elmegyek az helyi elveszett csomagok irodába, hogy megbeszéljem a cucc sorsát. Elkezdem mondani az ügyintézőnek a történetet, aki rám néz és megkérdi, Turkish? Igen, mondom. Erre rámutat a földön fekvő világlátott zsákra, hogy az most jött az én gépemmel. Megörülük, felpkapom és már megyek is a többiek után.

Kalandosan, de megérkeztünk...

Hétvégi strandolás

Keményen dolgoztunk a héten, sok mindent intéztünk, sok emberel beszéltünk, sokat haladtunk. Így szombaton Megérdemeljük! felkiáltással elmentünk szigetet nézni. Persze nem titkolt szándékkal olyan irányba állítottuk az autót, amerre tengert sejtettünk. Mivel Bali sziget, nem mondok újdonságot azzal, hogy tengert találni itt nem jelent túl nagy gondolt. Tenger van jó közelítéssel az utcánk alján is, de az ötlet lényege az volt, hogy mozduljunk ki Sanurból. Az már csak hab a tortán, ha találunk olyan öblöt, ami eldugottabb, békésebb és ahol kevesebb ember van, mint a sanuri strandon.

Találtunk ilyet! Egy igazi gyöngyszemet! Egy picike öböl, kevés strandolóval, de legalább négy büfével. Közepesen könnyen megközelíthető ugyan, az autókat, motorokat messze kell letenni, onnan séta van vagy egy kis erdőn át, vagy egy köves ösvényen – de ez csak az előnyére válik a helynek.


Amikor megérkeztünk, percekig csak álltunk, nem akartunk hinni a szemünknek, hogy ilyen gyönyörű öböl csak a mesében van. Az ocsúdás után hamar fürdőruhára váltottunk – már akin nem volt rajta eleve és irány a víz! Majd kezdetét vette egy kb. egy órás önfeledt lubickolás. Persze a maszkjainkat sem hagytuk otthon, így egyből megcsodáltuk a víz alatti világot is. Nem messze a parttól, kb. 6-8 méter mélyen már vannak szép korallok, sok hallal.


A parton az első büfét szimpatikusnak találtuk arra, hogy azt nevezzük ki ideiglenes bázisunknak, valamint, hogy ott költsük el az ebédünket is. 


Áram nem volt aznap, így kedvenc gyümölcsleveinkkel (amiket turmixban készítenek el) nem tudtak szolgálni, így rendelhettünk friss kókuszt és ananászt...


A tűzzel működő sütőt viszont nem zavarta az áramhiány, a banánlevéllel és kókusztejjel készült csirkét simán el tudták készíteni (a kis piros izék a húson baromi csípősek...).


Monday, January 27, 2014

Marci új barátja

A Háziállataink résznél írtunk a "velünk" élő ebekről. Említettük azt is, hogy White Socks szeret labdázni. Most már érezzük, hogy ez nem csak egy egyszerű, általános kijelentés, hanem White Socks imád labdázni! 

A labdagyűjteményében pedig nemcsak a Spongya Bob-os kilyukadt labda található, hanem egy, az idők folyamán már jó alaposan megcsócsált teniszlabda is, valamint egy sárga lyukas labda és egy narancssárgás kicsi labda is, aminek eredeti felhasználási funkciójáról mit sem lehet sejteni. Hangulatfüggő, mármint kutyahangulat függő melyiket teszi le elénk, hogy játszunk vele. 

Marci nagyon lelkes játszópartner, az eb bizton számíthat egy-két körre, ha hozzá megy. Ilyenkor megy a "csak figyelj milyen messzire rúgom" - "úgyis elkapom reptében" viadal. Illetve azért nem ifjonc kutya őkelme, hamar elfárad a játékban, akkor csak fekszik és nemes egyszerűséggel nem adja oda a labdáját... :)


Egyik délután egy órán keresztül szórakoztatott minket - és magát - a teniszlabdával. Marci engem is bevont a játékba és próbáltunk macska - egér játékot, illetve egy-két cselezést is bevetni. Mivel szerintem a lányok genetikailag nem tudnak focizni, és szerény személyem csak erősíteni tudja ezt az állítást, így amikor rajtam volt a sor, hogy White Socks labdáját elrúgjam, az gyakran vagy egyenesen a kutya szájában landolt, vagy a medencét körülölelő árokban, vagy a medencében magában... Ekkor persze mehettem, hogy ki is szedjem a medencéből...

Gyula meg is jegyezte, hamár ilyen jól eljátszunk az ebbel, akkor lehet, kellene nekünk egy kiskutya. Sőt, egy óvatlan pillanatban, lehet, hogy ő fog minket meglepni vele. Erre Marci csak úgy mellékesen megjegyezte, ha ez az eset esetleg fennállna, akkor előfordulhat, hogy a lányok is kapnak egy-egy kismajmot... Gyula egyből revideálta a korábbi ötletét...

Egyszerű, ám annál finomabb vacsora...

... vajas-sós főtt kukorica.

Komoly összegbe kerül a csöves kukorica az útszéli árusoknál: 100 forintért vettünk négyet. Hármasával-négyesével előre csomagolják, úgy árulják őket.

A képen lévőket a szupermarketban vettük, kicsit kisebbek és drágább, mint az útszéli árusoknál, de ízre ez is finom volt.


Thursday, January 23, 2014

Tortilla a'la Bali

Egyik nap ismét rászántuk magunkat, hogy itthon főzzünk. Most tortilla lesz az esti menü. Be is vásároltunk hozzá mindent, amit itt kapni lehet... És itt álljunk is meg egy percre. Mi is kerüljön a tortillába?
  • Darált marhahús. – Nem lehet kapni a boltban, csak darált csirkét. Jó lesz az is. Ja, és daráló sincs a hentespultnál, tehát nem megoldás, hogy ledaráltatjuk a marhahúst...
  • Tejföl. – Hosszú és kemény kutatómunka után Marcinak sikerült megtalálnia a hűtőpultban.
  • Avokádó szósz. – Nem kapható. De kapható friss avokádó! A friss gyümölcs csak holnapra lenne ehető, így bár vettünk, nem tortilla felhasználási célokra.
  • Reszelt sajt. – A sajt az, ami itt piszok drága. Nem lehetetlen venni, mert a bolt sajtrészlege nem szűkölködik. Kis, 10-15 dekás csomagokban lehet kapni, de közel aranyárban mérik. Mi vettünk egy közepesebb tömb mozzarellát, majd azt lereszeljük.
  • Paradicsom, hagyma, kukorica, tortillalap. – Mind landolt a kosárban.

Otthon pedig Marcival elő- és elkészítettük a hozzávalókat. A teraszon ülők szerint finom illat áradt a konyhából. Ez ígéretesen hangzott! :)


Végül maradt az összeállítás, mindenkinek kívánság, igény és ízlés szerint, valamint a sütés. Marci ötlete volt, hogy a gázsütőt ne kapcsoljuk be, hanem helyette használjuk a reggelenként pirítós sütéshez használt elektromos kissütőt. Brilliáns ötlet! Egyrészt azt már ismerjük, másrészt gázsütőt egyikünk sem használt még - soha. Kettesével sültek a tortillák, és háááát, nem szeretném szépíteni, de igen jól sikerültek, hamar betoltuk őket.


Ebéd egy „kis piszkosban”

Szerdán délután kicsit korábban értünk a sulihoz a lányokért, akiknek akkor még bőven tartott a tanítás, így kerestünk egy kis kajáldát, ahol eltölthetjük az időt és - éhes lévén - még ehetünk is.

Találtunk is három ún. „kis piszkos” kifőzde-éttermet a suli melletti utcában. Szemügyre vettük mindhármat, és gyors mérlegelés után a középsőbe ültünk be: ott jó illat volt (ellentétben az egyes számú kifőzdével), és láttuk, hogy saslikot (satay) sütnek. Szintén a hely mellett szólt az az érv is, hogy az egyik iskoláslány is pont ott költötte el ebédjét (felismertük az egyenruhájáról).



A pincérlány hozta egyből az étlapot, ami egyoldalas volt és mondanom sem kell, kizárólag indonéz nyelvű. Mi még nem érteni folyékony indonéz, de cserébe a kislány sem beszélt angolul. Így arra gondoltunk, majd használjuk a három szavas étel szókincsünkből a satayt, esetleg megspékeljük azzal, hogy ayam (csirke) és csak kapunk valamit.

A pincérlány fifikásabb volt: a mögöttünk lévő asztaltól felállított egy fiút, akit megkért, hogy fordítson neki. Így mi simán megrendeltük az ebédünket, sőt, tanultunk két újabb szót: 
sapi – marha
babi – malac. 
A jövőbeni kis piszkos látogatásoknál ezek igen hasznosak lesznek majd!

Az ebédünk elég hamar elkészült, gyorsan megkaptuk a rizst és a satayt, majd a levest... Hoppá, ilyet nem is rendeltünk! Hogy lehet ez? Ekkor esett le, hogy mi észrevétlenül mégis menüt rendeltük, mint ezen a helyen ebédidő környékén mindenki: leves plusz főétel. 

A leves látványra nem volt túl bizalomgerjesztő, de az íze mindent kárpótolt. Azt mondjuk nem értettem, miért kaptunk limeot a marhahúsleveshez, de amikor belenyomtam pár cseppet, tényleg pikánsabb lett. A satayhoz kapott barna szósz – Marci nagy örömére – nem földimogyoró szósz volt, de finom. Hogy végül mi volt, az nem derült ki...



Tuesday, January 21, 2014

Monday, January 20, 2014

A kapuk őrzői

Ha már az ajtóknál tartunk, akkor beszéljünk kicsit a kapukat őrzőkről, vagyis a dvarapala szobrokról.

Mindig kettő van belőlük a kapu egy-egy oldalán. Általában elég csúnyák, dagadtak, nagy szemekkel, néha nagy fogakkal, összességében félelmetes ábrázattal, fegyverrel a kezükben. Ez egyébként annak köszönhető, hogy harcost ábrázolnak... Nem csodálom, hogy a rossz szellemek elmenekülnek előlük és nem mennek be abba a házba, aminek kapuját ilyen rémlények őrzik.

Mi azért átmerészkedtünk néhány ilyen kapun és örömmel jelentjük, nem lett semmi bajunk. :)