Wedding crashers

Egyik pénteken a bahasa óránk elején szólt Pak Saryana, hogy van egy meghívása aznap délelőtt 11-től egy esküvőre és mivel mi azt mondtuk, érdekel minket a balinéz kultúra is, kérdezte, van-e kedvünk vele menni. Nanáhogyperszemindenképpen!

Így 10 és 11 között kicsit tanultunk, majd 11-kor átmentünk egy utcával hátrébb az esküvőre. Kicsit kilógtunk a násznépből a teva szandinkkal és rövidnadrágunkkal, még jó, hogy Marci előző nap borotválkozott, én meg aznap reggel mostam hajat... Azért megnyugtatott az a tény, hogy Pak Saryana sem vette fel az ünneplő balinéz viseletet, hanem csak egy ing plusz nadrág kombóban jött.

Sikerült egy kicsit pénzesebb esküvőbe csöppennünk: az ifjú pár mindkét tagja orvos (a menyasszony gyerekorvos), a vőlegény papája egyetemi tanár, a mamája szintén orvos és a menyasszony szülei is az orvos-értelmiségi körből jöttek. Pak Saryana mindkét fél szülőegységeit ismerte az egyetemről, de a vőlegény papájával van jó barátságban. Az esküvő szervezésekor úgy tűnt nem estek kétségbe attól, hogyan és hol fogják vendégül látni azt a rengeteg embert, aki jelen volt, simán lezárták annak az utcának a közepét, ahol a vőlegény mamájának rendelője áll, a házzal szembeni üres placcra dobogót húztak, fölé sátrat emeltek, a ház és a dobogó közötti rész szolgált a ceremónia helyszínéül és a vendégek fogadására, plusz nem kis díszítés, catering és kész. Díszítésként, a hagyományos balinéz mellett, több fénykép volt itt-ott elhelyezve az ifjú párról, óriási festményként felkasírozva és bekeretezve.

Amikor beléptünk a sátorba, ellenkezést nem tűrően kezünkbe nyomtak egy kistányért és süteménnyel és vízzel kínáltak, kaptunk ajándékot is: egy-egy legyezőt az ifjú pár nevével és az aznapi dátummal. A férj örömszülei lelkesen üdvözölték Pak Saryanát és mondták, hogy minket is nagyon szívesen látnak ebédre, maradjunk. Maradtunk. Minden finomságból szedtünk egy kicsi kóstolót: bundázott rák, párolt zöldség, csirke nyársak, tintahal darabok valami mennyei szószban és egy marharagunak tűnő étel, ami az is lehet, hogy teknős volt. (Állítólag tradicionális esküvői étel a teknőshús, minden esküvőn van. Mivel minden másról tudtuk micsoda, kizárásos alapon csak ez lehetett a teknőshús.) Desszertet is kaptunk: két szelet dinnyét és egy kis pohár fagyit.

Az etetés végén gratuláltunk az ifjú párnak és közös fényképünk is lett! Lehet, hogy így az aznapi bahasa óránk kicsit hosszabbra sikeredett, de egyikünk sem bánta!

Kandungan saya sudah 20 minggu.

Mit jelent a cím? Nagyon jó kérdés! Annyit segítünk, hogy bahasául van... :)
De akár így is fogalmazhattam volna: Saya sudah mengandung 20 minggu lamanya.

Mert már ezt is el tudjuk mondani, egyrészt bahasául, másrészt rólam, vagy inkább rólunk!

Sokat gondolkodtam mi legyen ennek a posztnak a címe és mikor írjuk meg, de amikor éppen ezt vettük bahasán, Marci mondta, hogy ez jó cím lenne. Így lett belőle bejegyzés is.

Egyúttal bemutatnánk Pocakot is! Még nem képezi a családunk teljes jogú tagját, de napról napra a legjobb úton van efelé, mi lelkesen beszélünk hozzá és vele, mesélünk neki vagy verset olvasunk (Ady Endre, Radnóti Miklós és Illyés Gyula eddig tetszett neki és Mikszáth Kálmán ellen sem tiltakozott) - a kommunikáció egyelőre egyoldalú - és persze sokat simogatjuk.

Amikor megérkeztünk Balira, az első hét első nagy feladata, a jetlag kipihenése és a klímához való rapid akklimatizálódás után az volt, hogy keressünk egy jó orvost, aki januárig elvégez minden olyan vizsgálatot, amit az otthoni orvosom felírt. Hamar kiderült, hogy ez egyrészt egyszerű, másrészt távolról sem egyszerű feladat! Átugrottunk a tőlünk 23 km-re és egy óra autóútra lévő Ubudba, itt ajánlottak egy jó alapítványi kórházat, ahol találkoztunk egy kedves szülésznővel. Az alapítványi kórházba kétféle beteg jár, aki nagyon szegény és nem tudná kifizetni az ellátás költségeit, illetve azok a külföldiek, akik a környéken laknak és jó orvosi ellátást, angolul jól beszélő orvost, szülésznőt keresnek. A kedves szülésznőtől kaptunk egy útmutató csokrot a helyi lehetőségekről illetve ennek folyományaként kisebb sokkot. A terhességgondozás kicsit másként megy itt, mint otthon, mivel egész Indonéziában, így Balin is a terhességmegszakítás törvényileg tilos, nincs olyan indok vagy szituáció, ami miatt engedélyezett lenne. Ezért itt nem szűrnek sok genetikai rendellenességet, betegséget a terhesség alatt, pl. Dawn-szindróma. Ultrahanggal megvizsgálják a kismamákat, de itt vége is a történetnek. Az sem számít, hogy mi nem vagyunk indonézek, mert a kórházaknak nincsenek meg az eszközeik, eljárásaik a szűrésre. Mi végül több kórházban is jártunk, beszéltünk orvosokkal és szülésznőkkel, de mindenhol ugyanezt a választ kaptuk.

Végül eljutottunk egy orvoshoz, akit az ubudi kedves szülésznő ajánlott és aki azt mondta, nála megcsináltathatjuk az összes szűrést, ami nekünk kell. Őszintén? Az előzmények után hittük is meg nem is, de valamiért bíztunk benne. A biztonság kedvéért Dr Hariyasa-hoz a 11. hétre foglaltunk időpontot, azért nem a 12-re, mert ha mégis kiderül, hogy vérből nem szűri a szindrómákat, akkor még mindig van időnk repülőjegyet foglalni és átutazni Szingapúrba és ott megcsináltatni a 12. heti szűréseket. Szerencsére Dr Hariyasa rendelője nagyon jól felszerelt, tiszta volt – otthoni mércével is (leellenőriztem a mosdót is és az is átment a teszten). Nagyon szimpatikus volt mindenki, nem egy szószátyár típus a doki, de jól beszéltek ő is és a szülésznő, ápolónők is angolul, ami itt nem túl gyakori és több külföldi párt is láttunk a páciensek között – ezt jó jelnek vettük!

Gyorsan, de alaposan átbeszéltük mit kell rólam és Pocakról tudnia, majd meglestük Pocakot ultrahanggal - Marci most találkozott vele először :), végül azt mondta a doki, hogy az ultrahang alapján nagyon kicsi az esély a Dawn-szindrómára. A vizsgálat után még egyből lezavartunk egy gyors vérvételt. A mintát egy kórházon keresztül átküldték egy szingapúri kórházba, ahol elvégezték a szűréseket. Két hét múlva – pont ahogy ígérték – hívták Marcit Dr Hariyasa rendelőjéből, hogy megérkezett az eredmény Szingapúrból, minden rendben van. Ezzel túl voltunk az első fontos vizsgálatokon és az első nagy izgalmakon!

Nincs összehasonlítási alapunk, hogy otthon hogyan menne a terhesgondozás, de amíg minden vizsgálaton csak azt halljuk, hogy amit látnak, mérnek, hallanak az normális és amíg én jól érzem magam, addig úgy gondoljuk, Pocakkal is minden rendben és nem aggódunk. :)

És mit jelent a cím? Azt, hogy 20 hetes terhes vagyok.

Bahasa Indonesia

Selamat pagi! – Jó reggelt!

Mi is örülünk neki, ha Magyarországon élő külföldiek legalább azt a pici fáradtságot veszik, hogy az alapszavakat (köszönöm, jó napot, egészségedre, stb) megtanulják magyarul. Ezt a gesztust mi is szerettük volna megtenni, illetve még mindig sokan akadnak a balinézek között, akik nem beszélnek angolul és simán a főváros kellős közepén belefuthat (inkább beülhet) az ember egy kis warungba, ahol bármilyen nyelven próbálkozol is, csak az indonéz nyerő. Ezen indíttatásokkal elkezdtünk indonézül tanulni.

Helyi nyelven az indonéz nyelv szó szerinti fordítása: Bahasa Indonesia, de az egyszerűség kedvéért mindenki csak bahasanak hívja. Szóval bahasa tanárunk Bapak (Mr) Saryana, egy ötvenes évei elején járó kedves úr, aki angolt és japánt tanít a balinézeknek, illetve délutánonként egy 12 tanárból és kb. 60 diákból álló iskolát vezet, a saját házában. Néha kicsit furcsa az angol kiejtése, de egyébként jól tanít. Nem érezzük feleslegesnek, se haszontalannak azt a heti kétszer másfél-két órát, amit nála töltünk.

Eleve azt kértük Pak Saryanatól, úgy tanítson, hogy minél előbb kommunikálni tudjunk a helyiekkel, illetve ne csak a nyelvre tanítson minket, hanem meséljen a kultúráról, szokásokról is. Így az első óránkat kapásból azzal kezdtük, hogy mesélt a balinéz nevekről, hogyan épülnek fel. Ezt a témát most azért nem nyitjuk meg, mert később egy külön blogot szeretnénk neki szentelni. Elöljáróban annyit, hogy a balinéz nevek nem a klasszikus családnév + keresztnév felépítésűek.

Már az első órán kiderült, hogy az indonéz nyelv nem egy magfizika, gyakorlatilag minimális nyelvtana van, a van ige általában elhagyható a mondatból, nincs ragozás (kivéve a birtokos, de az is elhagyható) és sokszor úgy tűnik, mintha csak pakolnák a szavakat egymás után a mondatba, ugyanakkor van benne logika. A kiejtése, minimális eltéréssel, pont mint a magyar nyelvé. Cserébe nagyon sok - a mi fülünknek - hasonló szavuk van és néha olyan érzésed van, mintha a szavak többsége ugyanannak a kb. 10 betűnek a különböző keverékéből állna és mintha magánhangzóból csak a-t és i-t használnának, ami persze nem igaz.

Vegyünk egy egyszerű kérdést, pl. „Milyen nap van ma?”, ami indonézül „Hari apa sekarang?” (amit úgy is kérdezhetek, hogy Sekarang hari apa?), ahol a hari a nap, az apa a mi és a sekarang a most, vagyis a kérdés tulajdonképpen így hangzik: nap mi most. Ja, és az ejtése: hári ápá szekáráng?

Szintén az első órán vettük a számokat, vicces, hogy a 11-et és 12-t ugyanúgy képezzük itt is, mint magyarul az összes többi tizen számot, nincs rá külön kifejezésük, mint angolul vagy németül. Az évszámot is ugyanúgy végigolvassák, mint mi magyarul (pl. ezerkilencszáznyolcvanegy). Otthon Marcival úgy memorizáltuk a számokat, hogy nekiálltunk rablórömizni és amikor valaki letett egy sort vagy lapot, akkor el kellett mondania egyesével a lapok értékét indonézül, majd az összértéket is!

Már tudunk olyan hasznos mondatokat mondani, mint pl. "Hetente kétszer járunk bahasa órára, kedden és csütörtökön."; "A férjem, akinek neve Marci, nagyon jóképű és rendes."; Marci mondja: "Mindent megeszek, amit a feleségem főz."; én mondom: "Olyan ételeket főzök, amit a férjem megeszik."; és a legfontosabb: "Szeretünk búvárkodni." Hoppá-hoppá!

Amikor csak tudjuk, használjuk frissen szerzett tudásunkat: bahasául köszönünk, a házunkkal szemben lévő kisboltban, amikor átmegyünk ballonos vízért, már bahasául mondják nekünk a fizetendő összeget. Az étteremben bahasául rendelünk – csak picit ciki, amikor a pincér lány a biztonság kedvéért azért angolul olvassa vissza a rendelésünket...

Sampai jumpa! – Viszlát!

UI: Pak Saryana felesége, Ibu Ketut is nagyon aranyos, vele is van fényképünk! :) Sőt, még lak-lak nevű süteményt is kaptunk tőle.

Bevándorlási Hivatalban

Lehet, hogy szakmai ártalom, mert bár a következő sztoriban nincs semmi különleges, én minden percét élveztem és feszült érdeklődéssel követtem a történéseket. A többiek természetesen kevésbé osztották lelkesedésem....

Mi történt? Eljött az ideje, hogy vízumot hosszabbítsunk. A jó hír az, hogy ezzel nem kell egyedül megküzdenünk! Egyrészt itt vagyunk mi ketten egymásnak, hiszen egyszerre járnak le a jelenlegi vízumaink, másrészt általában itt Balin az ember fia és lánya szerez magának egy ügynököt, aki pici pénzért intézi a hosszabbításokat anélkül, hogy ehhez az ügyfél, jelen esetben a mi, személyes jelenlétünk szükségeltetne. Csak odaadjuk neki az útlevelünket, a „tiszteletdíjat” és egy darab, piros hátteres fényképet és a kisujjunk egyéb mozdítása nélkül kerülnek a hosszabbításos pecsétek az útlevelünkbe.

Most ősszel azonban változtak a szabályok és az eljárás kibővült: nem elég a piros hátteres fényképet beküldeni, az ügyfélnek egyszer személyesen is meg kell jelennie a bevándorlásiban, hogy a biometrikus azonosítóit levegyék. Azt hiszem az emberek azon 0,001%-ban vagyok, aki ennek kifejezetten örült, mert így legalább beleláthattam az itteni bevándorlási ügyintézésbe. Joggal lehet feltenni a kérdést: normális vagyok? Mi tagadás, sok szempontból nem, de ezen a téren inkább igen, hiszen otthon én is ilyesmivel foglalkoztam.

A megbeszélt időpontra a megbeszélt helyet kisebb izgalmak árán (éppen aznap lerohadt az egyik, általunk is használt telefonhálózat, így a pontos címet tartalmazó sms-t már csak akkor kaptuk meg, amikor már rég itthon voltunk...), de rekord idő alatt megtaláltuk. Az épület kívülről pont olyan, mint minden hivatalos balinéz épület: díszes, óriási zászlók védik a bejáratot és legalább három mosolygós biztonsági őr áll az ajtóban. Balinéz ügynökünk – követve a balinéz szokásokat – kicsit késett.

Gondoltam csinálok néhány fényképet az épület bejáratáról. Abban biztos voltam, hogy bent nem lehet fényképezni (nehéz volt bent nem észrevenni a nagyjából 2-3 méterenként figyelő sárga A4-es lapokat, rajtuk nagy betűkkel „no photo / video”), de a bejárat jól nézett ki. Azért gondoltam a kattintgatás előtt inkább megkérdezem a mosolygós biztonsági őröket, mit gondolnak a dologról. Az egyik őr szájából éppen egy negyed ananász fele lógott ki, amit a fal mellett álló gyümölcsárustól vásárolt percekkel azelőtt. Harmadik próbálkozásra meg is értették mit szeretnék, majd még kedvesebben mosolyogva mondták, hogy nem kéne. Nem erősködtem.

Végül az ügynökünk is befutott, egy telefonálás után már jött is értünk a beépített embere és irány az emelet. (Az ügynök és a beépített ember kulcsfontosságú, mert ők azok, akik biztosítják, hogy az iratanyagaink a megfelelő kezeken mennek keresztül és nem porosodnak sokáig itt-ott...) Bekísértek egy váróterembe, ahol az ügyintézők asztalait és a várakozókat egy nagy három fős pult választotta el. A pultban ülő három ügyintéző folyamatosan pakolta, adta ki és vette be a piros mappákat, vagyis az egyes iratanyagokat, vagy néha csak beleírtak valamit, pecsételtek és már adták is vissza. Sok külföldit láttunk, de mindenki egy balinéz ügynökkel volt – ahogy mi is. Pár percet kellett még várni, balinéz pár percet, na jó, volt az jó fél óra is, amíg szólítottak minket név szerint. Ekkor az ügyintézők asztalain túli világba, egy külön kis emelvényen álló 4-5 asztalhoz nyerünk meghívót, itt ültek a „különleges” ügyintézők, ők vették le a fényképet, az ujjlenyomatot, kértek egy aláírást egy szürke táblára, ami digitálisan rögzítette az aláírásunk, majd jöttek a szokásos kérdések, hogy mi az itt tartózkodásom célja, hányadszor vagyok Indonéziában, stb. De mindezt mosolyogva, végtelenül kedvesen, még beszélgettem is velük egy kicsit. És már készen is voltunk! Többször nem is kell majd tiszteletünket tennünk eme jeles épületben, egyszer elég volt átmenni ezen a – szerintem érdekes és izgalmas – procedúrán, pláne, hogy végre egyszer én voltam az ügyfél és átélhettem azt, amit az ügyfeleim éltek át, amikor a tartózkodási engedélyeiket intéztem otthon.

Amikor végeztünk, azért a kapun kívül csak csináltunk egy fényképet, hogy az eseménynek nyoma maradjon! 

Citrom ízű banán...

Van a kertünkben egy nagy (nem, nem nagy, hanem naaaaaaaaagy) banánpálma, na jó tulajdonképpen a pálmaligetünk áll vagy 5-6 banánpálmából. Ami viszont a legjobb benne az az, hogy terem is! Két hete szüreteltünk egy nagy fürtöt róla és már most is másik három fürt érik. Egyébként tényleg nem a klasszikus banán íze van, az alakja sem olyan, hanem van valami kis citromos savanykás íze, de nagyon finom.

Mire a végére értünk a banánunknak, már mindenkinek herótja volt tőle, annyit evett belőle és az utolsó 7-8 szem csak nem akart elfogyni. Hogy örültek neki a muslicák! És még mi a muslicáknak! Amikor már kezdett enyhe cefreszag és komplett muslica hadsereg kőrözni a banános tányér körül az étkezőasztal közepén, úgy döntöttünk, ennek véget vetünk. Volt aki a kidobás mellett érvelt, de szerencsére a használjuk fel valamire inkább – lehetőleg minél hamarabb – csapat győzött. De mire használjuk fel? Így már senki nem szerette volna megenni, pálinkát eszközök hiányában nem tudunk belőle főzni, maradt a sütemény. Találtam egy ígéretes receptet, csak a banán (ez adott volt), kakaópor, fahéj és zab kellett hozzá (se plusz cukor, se liszt). Mivel minden volt itthon, neki is ugrottam. Ez lett belőle:

Holdfogyatkozás

Az október 8-i holdtölte és holdfogyatkozás okán felbuzdulva október 7-én este (ami ugye az előestéje a nagy ünnepnek) zengett a környék az ünnepi istentisztelettől. Este háromnegyed 8-kor elkezdték hangolni a mikrofonokat és hangfalakat, hogy aztán 8-tól max hangerőn dübörögjön a decibel és szálljon az ének és az imádság a környék felett. Mi valószínűleg elég közel lehettünk a "tűzhöz", mert minden hangot hallottunk, pont úgy, mintha mi is ott álltunk volna a tömeg közepén... Éjfélkor ért véget az ünneplés és csendesült csak el a környék...

Mondanom sem kell, amíg tartott a daj-daj, nem ment teljesen felhőtlenül a bárányszámlálás és a nyugodt álomba szenderülés. Így másnap reggel a tükör nem nagyon volt nagy barátunk. Ezen segíteni kell! - felkiáltással úgy döntöttünk, lemegyünk a partra és kicsit magunkhoz térünk. 

Ez egy nagyon jó döntés volt! :) Találtunk egy helyes kis parti warungot, közel a víz, finom a lime és ananász juice és még finomabb az ananászos palacsintájuk mézzel és lime-mal. Marci dolgozott egy kicsit, én pedig nézelődtem, fényképeztem, pihentem.

Egy balinéz hölgy nagy kupac áldozatot hozott az isteneknek, pár perces rítus alatt mindet letette a homokra, meglocsolta vízzel, majd távozott.

Az esti holdfogyatkozás tényleg fantasztikus volt, jó részét láttuk a házunk teraszáról (kivéve, amikor egy-két rakoncátlan felhőpöff belebegett a látvány elé). Viszont aznap este 8-kor ismét elkezdődött az ünneplés és daj-dajozás, de most nem hagyták ám abba éjfélkor...

Otthoni vacsorák

Ahogy írtam az előző bejegyzésben, mostanában főleg itthon vagyunk, esetleg vacsorázni megyünk el, de rászoktunk, hogy inkább itthon főzünk. Továbbra is tartjuk a legyen finom, nem túl bonyolult és lehetőleg hamar elkészüljön elvet.

Mostanában ezek születtek:

Mezei csirkepörkölt. A rizslisztből szaggatott galuskára nem vállalkoztunk, aminek több oka is volt. Egyrészt ha nem sikerül, akkor ennyi lisztet és tojást nem szívesen dobtunk volna ki, másrészt – ami az előző folyománya is lehetne – biztosra mentünk, a tésztát nem lehet elrontani, harmadrészt nincs galuskaszaggatónk... Van sajtreszelőnk, ami a nevének megfelelően sajtreszelésre kiváló szerkezet, de az alakja miatt nokedli szaggatási célra nem alkalmas.

Almás-bazsalikomos csirke, vékony sonkaszeletekkel megspékelve. Tanulva az első sütés utáni fogyasztói visszajelzésekből, másodikra kicsit módosítottam a recepten és a főpróba után most már mertem dupla adagnak nekivágni. Hát, sokkal jobb lett, mint a prototípus volt, pedig az sem volt rossz!

"Búvár csirke", vagyis hagymás-krumplis-répás csirke. Végre megtartottuk a névadó ünnepségét! Azért kapta ezt a nevet, mert nem volt még neki és éppen kreatív állapotában volt a társaság. De miért pont ez lett a neve? Ennek két oka is van: egyrészt mert a névadók közül és az asztal körül mindenki búvár volt (még akkor is ha, mint pl. én, most passzív státuszban van), másrészt, amikor másodszor csináltam ilyet, akkor a szükséges és elégségesnél hangyányival több vizet öntöttem alá és tényleg merültek a csirkefalatok. Ettől függetlenül nem panaszkodhatom sem az ízre, sem a többiek sebességére, ahogy a búvár csirkét elpusztították.

Tortilla a’la Bali. A januárban kikísérletezett recept még most is jól működik, nem is kellett rajta változtatni. Viszont most már le tudtuk pirítani a végén. Hol? A sütőnkben!

Marci is kivette a részét a konyhai tevékenységekből, ő igazi férfias ételt készített: marhaszeletet sült krumplival és rizzsel. Igen finom lett! Pár napja felfedezésképpen betértünk a főút mellett lévő LotteMartba, ami amolyan hazai Metro bevásárlóközpontszerűség, nagy tételben lehet tűzőgépbe kapcsot, forgószéket, WC papírt, bögrét, lekvárt, almalevet és egyebeket venni, illetve van zöldséges- és hentespultja is. Ha már ott jártunk, körbenéztünk a hentespult körül és a látványnak megörültünk: szép, friss árut találtunk. Egy-két marhahusi egyből velünk is jött.

Rozmaringos-citromos csirke - Marci nagy kedvence! Klasszikus citromhoz még mindig nem volt szerencsénk, ezért minden ilyesmit a nagy tételben kapható limemal helyettesítünk. Hát, ez sem lett utolsó...

Nekünk ezek a – kis túlzással – hazainak mondható ízek, még akkor is ha egynéhány közülük nem a klasszikus magyar konyha, se nem Horváth Ilona szakácskönyvének örök darabja, nagyon jól tudnak esni. Az indonéz konyha kiváló ételei és ízei pár hét után könnyen egyhangúvá válnak, jó feldobni a menüt valami mással. Cserébe viszont, ha Liához megyünk vacsorázni és ilyesmik csusszannak a bendőkbe, azokat szintén nagy élvezettel fogyasztjuk.